Ókortudományi Társaság

William V. Harris Ancient Literacy című könyvének 1989-es megjelenése óta a kutatás mantraként ismételgeti a szerző megállapítását, miszerint a Római Birodalom „nyugati provinciáiban az írástudás általános szintje alig érhette el az 5–10%-ot”. Harris ezt a becslését arra építette, hogy Rómában nem volt kötelező alapfokú oktatás; nem volt sokszorosító eljárás, amely elegendő olvasnivalót adott volna az emberek kezébe; és végül nem volt olyan fokú urbanizáció, amely elősegítette volna az írásbeliség elterjedését. Mindez természetesen igaz, ugyanakkor mégsem magyarázza meg azt, hogy a 2–3. században az írásbeliség robbanásszerű elterjedését figyelhetjük meg a Római Birodalomban. Bár kötelező alapfokú oktatás valóban nem létezett, de eldugott egyiptomi falvakban és germaniai villagazdaságokban is az iskoláztatás nyomaival találkozunk. Mechanikus sokszorosító eljárás valóban nem volt, de az emberek mindenre írtak, ami kezük ügyébe esett: a házfalaktól a háztartási eszközökön át a törött cserepekig, s ezek a firkálmányok nemritkán magasabb irodalmi műveltségről is tanúskodnak. Az ókorban persze modern városok sem léteztek, de a foglalkozások nagymértékű differenciálódása, a közigazgatás bürokratizálódása, gazdaság globalizációja és az adminisztratív apparátus megnövekedése mind-mind abba az irányba mutat, hogy Harris rendkívül alacsony becslését ideje volna felülvizsgálnunk.